Menü Keresés

Újjáéledő borkultúra Budapesten

Hála a budai sváboknak, százötven éve még virágzó szőlőkultúra uralkodott a magyar fővárosban. Egy lelkes csapat néhány éve elhatározta, hogy feltámasztja a budai vörösbor hagyományát. Mi is benéztünk a szüretre, majd felfedező körúton kerestük a budapesti borkultúra rejtett mementóit.

Harsog a budakeszi sváb trombita, stájer landlerre illegetik magukat a gyepen a lányok és a legények; Jókai kertjétől balra, Sauer kocsmájában cigány is kerül, toborzót járnak előtte vigadó magyarok.”

Így jellemezte a budai Hegyvidék, a mai budapesti XII. kerület szüreti hangulatát Magyar Elek, az Ínyesmester 1920-as, Pesti históriák című könyvében. Bár a szőlők hosszú időre eltűntek, és a történelem viharai nyomán a főváros német lakossága is erősen megfogyatkozott, de újra hasonló hangulatot élhettek át, akik októberben tiszteletüket tették a Svábhegyen fekvő Jókai-kertben tartott szüreti mulatságon.

A festői park Jókai Mórról kapta a nevét, akinek e helyütt volt szőlőskertje. A Kadarka Kör nevű, 2010-ben alakult hagyományőrző egyesület itt kezdett bele nagyszabású vállalkozásába, a kadarka nevű szőlőfajtára épülő bor, a Budai Vörös feltámasztásába. „Kadarkáink Kertjében” – mert így hívják a birtokot – már nyolcszáz tőke fordult termőre, és az idei, ötödik mulatság volt az első, amelyen már nem vásárolt, hanem az itt termett szőlőből készült mustot kóstolhattak a vendégek. A szűztermés néhány száz kilóját szüretelték le, és idén már ebből készül a Budai Vörös. A mulatságokon Drávusz János sváb harmonikás és Tauner Tibor óbudai nótafa húzza a talpalávalót, a hamisítatlan sváb hangulatról zsámbéki és a solymári sváb néptáncosok gondoskodnak.

 

Német és szerb hatás

Nem véletlenül: a budai borkultúra rengeteget köszönhet a magyarországi németeknek, sőt ez a reneszánszát élő teljes magyar borkultúrára is igaz. A XVIII. században sok német ajkú családot telepítettek a Habsburg uralkodók a Magyar Királyság területére, hogy pótolják az oszmán-török hódoltság és a háborúk után elpusztult lakosságot. A legtöbben Bajorország Schwaben nevű vidékéről és Württembergből érkeztek, ám sokan Pfalzból és Elzászból, a rajnai bor hazájából származtak. „Ők hozták magukkal a szőlővesszeiket, a rizlinget és más fehér szőlőfajtákat” – mondta Saly Noémi budapesti várostörténész, aki Jókai feleségének, Laborfalvy Rózának öltözve vett részt a szüreti mulatságon.

Sok sváb települt le Baranya és Tolna megyében is, így a villányi és a szekszárdi borvidék is hálás lehet nekik. Bár a II. világháború után a magyarországi németek egy részét erőszakkal kitelepítették, számuk ma is 200 ezerre tehető, így a második legnagyobb kisebbséget alkotják az országban. A vörösbort azonban nem ők hozták Budára – az már a középkor óta itt volt, méghozzá a szerbeknek köszönhetően.

A Magyar Királyság fővárosában szerb és német telepesek alkottak virágzó borkultúrát, szépen mutatva, hogyan volt képes a soknemzetiségű állam integrálni a különböző népeket, és közös értékké szintetizálni a sokszínű hagyományokat. A terület uralkodó vörösborfajtája, a kadarka a mai koszovói–montenegrói határon fekvő Skadar-tó környékéről származik. Egyes feljegyzések szerint már a XII. században uralkodó II. (Vak) Béla magyar király szerb felesége, Jelena hercegnő idehozta, de 1406-ban már biztosan itt volt – ekkor hívta Budára Luxemburgi Zsigmond magyar király (később német-római császár) Stefan Lazarević szerb fejedelmet. A budai szerbek annyi bort termeltek, hogy az 1810-es, pusztító tabáni tűzvész során vörösborral próbáltak oltani – sikertelenül. A budai borkultúrának a XIX. század második felében egész Magyarországon végigsöprő filoxérajárvány vetett véget. Erről a tragikus eseményről ma a Gellérthegyen, a Gellért Fürdő mögött Szent Vincének, a szőlőművelők védőszentjének állított oszlop emlékezik meg.

Napjainkban, a Kadarka Körnek hála, feltámadt a szőlőtermesztés. „A budai vörösbor egykor a tokaji hírnevével vetekedett, most a legszebb reményeinkben sem gondolom, hogy 10 ezer exkluzív palacknál többet fogunk forgalmazni” – magyarázta Búza Péter „főkadarnagy”, aki a leginkább könnyed, derűs vörösbor formájában szereti viszontlátni a budai kadarkát.

Sör, bor, pezsgő

Budapest legjelentősebb borfellegvára a mai XX. kerület magva, azaz Budafok (német nevén: Promontor) volt. Az 1800-as évek végén több mint háromszáz  borospince működött itt, és több mint száz kilométer hosszú pincerendszert építettek ki az itteni, nem kis részben szintén sváb szőlősgazdák. Ismert  jelenség volt már akkor a borturizmus, az ország minden tájáról szívesen látogattak ide a borbarátok, akár többhetes nyaralásokra is. Szüret táján nem volt olyan ház Budafokon, ahol ne lettek volna vendégek. Sajnos az 1880-as évek végén a filoxéra itt is véget vetett az idillnek. A szőlőhegyek kopárrá váltak, a pincék azonban nem mentek veszendőbe: birtokba vették őket a borkereskedők. Budafok az Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb borkereskedelmi centrumává vált, az ország borvidékein megtermelt borokat Budafokon keresztül forgalmazták. Más szeszes italok is otthonra találtak a területen. Hódító útjára indult a Törley pezsgőgyár, amely a mai napig itt működik. Áll az alapító Törley József impozáns kastélya is, igaz, ma sugárbiológiai központnak ad helyet, míg a konyakgyártásból meggazdagodott francia W. H. Czuba-Durozier kastélya ma lakóház.

Az egykori hagyomány nem tűnt el nyomtalanul. 110 éve működik a kerületben a Soós István nevét viselő borászati szakiskola, az egyik legnagyobb pincében pedig 2011-ben megnyílt a Borváros nevet viselő borászati múzeum. A tízezer négyzetméteres pincében kialakított skanzenszerű borutca Magyarország tíz borvidékét jeleníti meg az egyes régiókra jellemző pincehomlokzattal. A Borváros szerdától vasárnapig látogatható. A budafoki bornak ma már ünnepe is van: a minden év szeptemberében megrendezett Budafoki Pezsgő- és Borfesztiválra 40-50 ezres nézősereg kíváncsi. A pesti oldalra átkelve nem látunk a budai hegyekhez hasonló domborzatot, bort azonban itt is készítettek a régmúltban. Budapest X. kerületében, Kőbányán sétálva beszélő utcanevekbe botlunk: Vörösdinka, Kéknyelű, Szőlőhegy, Venyige és Szőlővirág utca. E nevekből már látjuk: a terület mészkődombjai (a legmagasabb alig 148 méter magasan fekszik) nemcsak építőanyaggal járultak hozzá a főváros felépítéséhez, hanem borral is ellátták a pesti polgárokat. A kettő össze is függ egymással: a mészkövet nem külszíni fejtéssel, hanem széles és mély aknákban termelték ki, amelyek aztán kitűnő adottságú pincék lettek. Ma 33 kilométernyi pincerendszer húzódik a kertváros alatt, amelynek egy része a Dreher sörgyár tulajdona. Az 1700-as évektől kétszáz évig virágzó szőlőkultúrának mára ezen kívül egyetlen mementója maradt: a Harmat utca 31. szám alatti csőszház, mely 1844-ben nyerte el mai formáját. A tetején látható kilátóból őrizték a szőlőt a csőszök a kártevőktől és tolvajoktól. A szocializmusban persze Kőbánya nem a jó bor, hanem az olcsó sör szinonimája lett.

Szőlő a belvárosban

A főváros északi határa mentén fekvő Fót szintén fontos mérföldkő a magyar bortörténetben. Gyönyörű katolikus temploma mellett a kisváros elsősorban arról híres, hogy – a legenda szerint – itt keletkezett a fröccs. A ma is működő Fáy Présház a XIX. században a magyar értelmiség színe-javának a törzshelye volt. Ide járt Jedlik Ányos feltaláló, mérnök és bencés pap, akit a magyarok és a szlovákok a dinamó feltalálójának tartanak. A legenda szerint ő alkotta meg a fröccsöt is, amikor 1842 októberében először engedett szódavizet az általa feltalált szódásszifonból egy pohár borba. Az első fröccsöt Vörösmarty Mihály itta meg, majd – mivel a spritzer szót túl németesnek találta – megalkotta a fröccs kifejezést. Végezetül térjünk vissza Budapest szívébe! Az utóbbi évek turisztikai trendje, hogy a hagyományos városnézést a rejtett kincsek felfedésére irányuló alternatív városnézés váltja fel. Budapesten is egyre több iroda foglalkozik ilyen túrák szervezésével, vallva: a várost csak akkor lehet igazán felfedezni, ha nemcsak az utcákon sétálunk, hanem a bérházak udvaraiba, kertjeibe is bekukkantunk. Az Imagine Budapest iroda Titkos kertek című sétája például a Belváros (V. kerület) egyik takaros barokk házába is elkalauzolja a látogatót, ahol szokatlan látvány tárul elé: a Vitkovics Mihály utca 12. szám alatti ház falán csemegeszőlőtő fut. A budai Várnegyedben (I. kerület) is van szőlőtőke, nem is akármekkora. A Bécsi kapu tér 8. alatti ház udvarán futó szőlő vesszőinek hosszúsága meghaladja a száz métert, és természetes lugast alkot, ahonnan a lakók ősszel szabadon csemegézhetnek. A szőlő 1945 tavaszán a háborús törmelék alól bújt ki, és ma Budapest védett természeti értékei közé tartozik.

Laky Zoltán

Hozzászólás a cikkhez