Menü Keresés

Pisztácia – az egészséges ropogtatnivaló

Vajon mi teszi? Különös zöld színe? Semmihez sem fogható íze? A formája? Az olajos magvak közül a pisztácia a legdrágább, legkeresettebb, legtitokzatosabb csemege.

Száraz gyümölcsnek mondják, termését mindenki ismeri, ha másként nem, hát a pisztáciafagylalt vagy a pisztáciás makaron formájában, de legtöbben azt sem tudják, mi fán terem. Pedig valóban fán terem, a pisztáciafán. Az ember 9000 éve ismeri a növényt és Asszíriában már 4000 éve termesztette.

Nem gondolnánk azt sem, hogy őshazája Közép-Ázsia, hogy 11 fajtája ismert, hiszen mindenki csak a pistacia verát rágcsálja, pedig a vadpisztácia még megterem Irán, Afganisztán, Üzbegisztán északi részén, a pistacia Atlantica meg az Atlasz lábainál, ott, ahol a Szahara kezdődik: a berberek vasfának hívják, olyan szívós és szárazságtűrő.

A színe sem mindig zöld. Lehet sárga és vöröses is. (Az amerikaiak egy időben szép vörösre festették, ez ma már nem divat.) És a csonthéja nem a pörköléskor nyílik szét: amikor a mag megérik, akkor a héj a csúcsánál megreped, ezért nevezik a görög Éjina szigetén élők nevető magnak. Minél zöldebb a héjban ülő mag, annál magasabb az olajtartalma. És a zöld szín megmarad, ha nem pörkölik túlságosan sokáig.

A neve a perzsa pistahból ered, ami diót jelentett. Ebből lett a görög pistakios, a latin pistacium, a magyar pisztácia. Európába a rómaiak hozták az első században. Apicius, a fennmaradt legrégibb szakácskönyv szerzője már említi, salátába tette a római köménnyel együtt.

A közel-keleti, az indiai, a török konyha mindig is használta a pisztáciát a ragukban, mézes süteményekben, szószokban. Ez a baklava nevű édesség egyik legfontosabb összetevője is. Franciaországba a Napkirály hozatta, perzsa mandulának nevezték.

A francia forradalom idején a forradalmi naptárban október 26. volt a pisztácia napja. Furcsa, hogy az Egyesült Államokban csak a 20. század elején kezdték termeszteni, igaz, akkor hatalmas területeken: Kalifornia ma – Irán után – a Föld legnagyobb pisztáciaexportőre.

Az ár is nyilván az iráni kereskedelmi embargó miatt emelkedett a többszörösére. De az is lehet, hogy az ínyencek felfedezték a zöld magot. Hiszen ma már nem csak a cukrászok, a fine dining séfek használják salátákba, sajtokra és szószokba, de készül belőle olaj, liszt, kenyér, árulják nyersen, pörkölve, sózva, hámozva és hámozatlan, minden formában, minőségben és csomagolásban. Még felvágottakba, pástétomokba is belekeverik.

A pisztáciáról ugyanis elterjedt, hogy csodaszer. „Száz gramm, ha mondom: a gondod megoldom!” Ez lett az egészséges ropogtatnivaló, amire már a Biblia hivatkozik, hiszen Júda méz, gumi, illatos gyanta és mandula mellett pisztáciabogyót is visz ajándékba a gabonakereskedőnek, hogy háláját elnyerje. És a legenda igaz lehet.

Egy maréknyi mag ugyanis – tanulmányok tömege mutatta ki – annyi ásványi anyagot (kalciumot, vasat, rezet, magnéziumot) tartalmaz, amennyire a szervezetünknek naponta szüksége van. Ráadásul a pisztáciaolaj javítja az anyagcserét, csökkenti a magas vérnyomást és jótékonyan hat a koleszterinszintünkre is.

Igaz, ezt manapság majdnem minden alapanyagról leírják. Viszont ami tény: kevés más növény tartalmaz annyi L-arginint, mint a pisztácia. Márpedig ennek a többek között a nitrogén-oxid előállításáért és fehérjeszintézisért felelős esszenciális aminosavnak a hiányát épp a stressz okozhatja. Abban pedig van részünk bőven. Rágcsáljunk el tehát napi száz gramm pisztáciamagot, kit érdekel, hogy ez 575 kalória! Első az egészség. Arról nem is szólva, hogy a pisztácia finom.

K.Z.

Hozzászólás a cikkhez