Menü Keresés

Megjelent a Magyar Konyha szeptemberi száma!

Legújabb számunkban bemutatjuk Balázs János, Kossuth-díjas zongoraművészt, akivel a zene és a gasztronómia összefüggéseiről beszélgettünk. Érdekes élettörténetéről mesél Braun Bertalan Brazília egyik legnagyobb húsgyárosa is. Szeptemberi számunkban elmondjuk, mi az a bottarga, kiderítjük, van-e női bor, megtudjuk azt is, melyik a legjobb zöldpaprika, és melyik öt ázsiai leves a legfinomabb.

Amitől a szellem is jóllakik

„Senki sem halhatatlan addig, amíg el nem neveztek róla egy ételt.”  (Igor Stravinsky)

VÉRTES MARCELL, a világhírű grafikus meséli, hogy pályája elején Párizsban (ahol a szó szoros értelmében éhezett) azzal szédítette magyarországi rokonait, hogy a luxuséttermek bejáratánál rámutatott az étlapra és flegmán közölte:

„Már ételt is elneveztek rólam.” A franciául nem beszélő nagynénik nem tudták, hogy a „vertes” egyszerűen a zöld többes száma nőnemben, és a Salade Vertes egyszerű zöldsaláta. Mert az se semmi, ha valakiről iskolát, fürdőt vagy utcát neveznek el, no de hogy már életében étel legyen?

Ki ismerné ma Újházi Ede nevét, ha nincs a leves? Hát a cigányprímást, ha nincs a Rigó Jancsi-sütemény? Nem is szólva a Fedák-lepényről, a Marchal-májról, a besamelről (színésznő, szakács, márki).

Persze történhet fordítva is. Gyanítom, hogy Jókai Mór hírnevéhez nem hiányzott a méretes paszullyal, füstölt malackörmivel főtt bableves, és feltehetően az Esterházy-család hírnevét sem öregbítette a rostélyos.

Nem is szólva arról az esetről, amikor nem az étel tette halhatatlanná a személyt, hanem fordítva, a tulajdon névből lett köznév: kuglóf (Kugler Henrik), zserbó (Émile Gerbeaud), dobostorta (Dobos C. József).

A magyar gasztronómia legnagyobb igazságtalansága azonban mégsem velük történt, hanem Székely József levéltárossal és Pethes Imre színésszel. Előbbi a székelykáposztát találta föl, mégsem tudja senki, a második meg a legendás velős csontos levest. Így jár, aki az ízekkel törődik és nem a saját legendájával. Székely Józsefet már rehabilitáltuk, most (a 42. oldalon) Pethes Imrének adjuk vissza a levesét.

Lehet, hogy egyszer Balázs János zongoraművészről is elneveznek ételt. A Cziffra-fesztivál művészeti vezetője két dolgot szeret az életben: zenélni és főzni. A karmesteri pálca és a fakanál más ínyenc muzsikusokat is rabul ejtett már: Brahms imádta a fűszeres fogásokat, az osztrigát és a pezsgőt, Verdi kedvence a sertéslapocka volt (főzve, nem sütve) és a vörösboros körte, de nem ezeket keresztelték el róla, hanem a süllőt. Miként Pucciniről bárányérmét, Richard Straussról borjúmájat, Toscaniniről salátát, Rossiniről bélszínt, Gounod-ról zöldborsólevest neveztek el.

Braun Bertalan apjáról meg viaduktot. A régi tőzsérek kalandos sorsú leszármazottja – aki szegény menekültből lett Brazília egyik legnagyobb húsgyárosa – a Magyar Konyhának meséli el először élettörténetét. Kevesen hallhatták Laszlo Banyai nevét is, aki – Tóth Sándor szekszárdi barista későbbi ösztönzésével – liftszerelőből lett kávétermesztő Costa Ricán.

Szeptemberi számunk más meglepetéseket is tartogat. Elmondjuk, mi az a bottarga, kiderítjük, van-e női bor, és ha igen, akkor miért van a borásznak nadrágja, a hegynek meg szoknyája. Kiderül, van-e más kérődző állat, amelyik képes fára mászni, vagy tényleg a kecske az egyetlen, és megtudjuk azt is, melyik a legjobb zöldpaprika, és melyik öt ázsiai leves a legfinomabb.

Szeptemberi étlapunkon kecskegida éppúgy szerepel, mint örmény toros leves, rakott padlizsán és húsos hasé, kacsahúsleves és brie sajt rozmaringos körtével, zsályás gnocchi és mustáros zellerkrém, nem is szólva a pompás desszertekről: tonkababos csokoládéfagylalt, kecsketejes panna cotta kakukkfűvel, mandulás madártej, tökmagolajos, fehér csokis túrógombóc. Akinek pedig mindez kevés volna, nyugodtan lapozgassa az újságot, garantálom, hogy három-négy témát kifelejtettem.

Vinkó József, főszerkesztő

Hozzászólás a cikkhez