Menü Keresés

Megjelent a Magyar Konyha decemberi száma!

Legfrissebb számunkban Karinthy Márton mesél a gasztronómiáról és a karinthyságról. Elmeséli családja történetét a soproni borász Taschner Kurt is. A legszebben tálaló magyar szakács, Pesti István a vidéki vendéglátásról, Jahni László, a szemesi Kistücsök séfje pedig a mama főztjéről beszélt. Decemberi számunkban szó esik a harcsából vagy pontyból készült patkókról, bevezetjük az olvasót az újévi malacsütés rejtelmeibe, és teszteljük a diófajtákat.

Amitől a szellem is jóllakik

„Ma már csak a gazdagok engedhetnék meg maguknak a szeretet luxusát, napjainkban egyedül nekik van módjukban szeretetüket kézzelfoghatóan is bizonyítani? Nem! Ez a dolog a szegényeké, akiknek maguknak nincs semmijük.” (Krúdy Gyula: Karácsony estéje, 1922)

Karácsonykor kicsit mindenki hisz a csodában, az egész emberiség, hiszen a nagy ünnepi kiárusításban még azokat is megérinti a csodavárás, akiknek a lelke már kiszáradt, akik nem hisznek semmiben, vagy csak kicsit hisznek, esetleg hiszi-a-piszi, akik legyintenek az olyan elavult fogalmak hallatán, mint barátság, gyengédség, megbocsátás. Még ők is megállnak egy pillanatra és felismerik, hogy csoda nélkül nem lehet élni. Illetve nem érdemes.

A borleves, a rántott ponty, a bejgli, az újévi malac és lencse nem ételsor, hanem egy gazdag szimbólumrendszer kifejeződése. Összetartó erő. Ha lemondunk hagyományainkról, nem marad más, csak a mikrohullámú sütők csengetése. 

A konyha a ház lelke, mondta Jókai Mór. Ahol nincs konyha, nincs otthon. Az elveszett családi illúziókról, a melegen fölzabált baracklekvárról mesél meghökkentő őszinteséggel és humorral Karinthy Márton. Mik voltak nagyapja és apja kedvenc fogásai? Miért nem sikerült normális háztartást vinniük? Mi a szódabika és a barátnőfüle? Az Utazás a velős csont körül című írás (a 6. oldalon) a XX. század leghírhedtebb irodalmi famíliájának konyhájába enged bepillantást. 

Elmeséli családja történetét a soproni borász Taschner Kurt is. Poncichtereknek azokat a svábokat nevezték, akik a szőlőbe babot ültettek, hogy megéljenek. Taschner (aki ma kitűnő pezsgőket készít) büszkén vállalja felmenőit (64. oldal).

„A legszebben tálaló magyar szakács” – hét évvel ezelőtt ezt írtuk Pesti Istvánról. A séf a látvány és az íz fontossága mellett ma már arról is beszél, mi kellett ahhoz, hogy a tatai Platán étteremben megvalósítsa mindazt, amit a vendéglátásról gondol: van benne egy kis csoda is.

És a gasztromeséknek még nincs vége. F. Tóth Benedek egy gádorosi házról ír, amelyből szegfűszeges, csokoládés, mandulás illat száll kifelé, a Jávorcsik család – mint valami elvarázsolt mézeskalács házban – itt készíti a ma már országos hírű tönkölysütit.

Zirig Árpád szakácskönyvbolondokról ír, a betű meg az étel szenvedélyéről. Jahni László, a szemesi Kistücsök séfje a mama főztjéről mesél, a kamrából kicsent zsíros brúgó és a fahéjas karimangó ízéről. Záboji Rita pedig annak titkába avat be, hogyan lehet háromnaposan is frissebb a Kenyérmanufaktúra pékáruja, mint a futószalagon készült bolti kenyér.

Decemberi számunkban természetesen szó esik a harcsából vagy pontyból készült patkókról, bevezetjük az olvasót az újévi malacsütés rejtelmeibe, és teszteljük a diófajtákat. Mészáros Gabriella pezsgős emlékeit idézi, Cserna-Szabó András meg elmesél egy különös karácsonyi menüsort. Világkonyha sorozatunkban a grúz gasztronómia kerül terítékre.

Étlapunkon szerepel pontytepertő burgonyagombóccal, baconbe tekert harcsafilé, paradicsomos káposzta marhaoldalassal, disznófej fehérhagyma-lekvárral, fűszeres dióval töltött padlizsán és diós hókifli.

Készített diós kiflit F. Nagy Angéla is. Sajnos, többé nem fog: éppen most, amikor ezeket a sorokat írom, közölte a hírt a család, hogy 90 éves korában elhunyt lapunk egykori főszerkesztője. Honlapunkon olvasható a vele készült exkluzív interjú. Abból idéznék egy gondolatot: 

Amikor férjhez mentem, odaálltam az apám elé, hogy adjon nekem tanácsot. Mire ő gondolkodott kicsit, és azt mondta: Ide figyelj, ha valamit kérsz a férjedtől, soha ne vacsora előtt kérd, hanem egy jó vacsora vagy ebéd után. Éhes férfitól soha ne kérj semmit.” 

Vinkó József, főszerkesztő

Hozzászólás a cikkhez