Menü Keresés

Megjelent a Magyar Konyha legújabb száma!!

Legfrissebb számunkban két szakácskirályról is olvashatnak: Michel Troisgrosról, akit 2017-ben a szakma választott meg a világ legjobb séfjének és Marie-Antoine Caremeről, a 18. században élt első sztárséfről. Terítékre került a szalonna, teszteltük az eceteket és verjus-ket. Jártunk Balla Géza aradi borásznál, Póta István kemencésnél és Pintér Gábor kunsági birtokán. A farsangi időszakra többféle fánkot sütöttünk, étlapunkon ezúttal 33 fogás szerepelt.

 „Az ínyenc nem vedeli a bort, csak titkokat kóstolgat.”
(Salvador Dalí)

TUDOM, MANAPSÁG ILLIK óvatosan bánni a jelzőkkel, most mégis kénytelen vagyok azt írni: két szakácskirályról is olvashatnak legfrissebb számunkban. Az első Michel Troisgros, akit 2017-ben a szakma választott meg a világ legjobb séfjének, aki valóban a tűzhely fölött született – és fiai már egy legendás szakácsdinasztia negyedik generációját képviselik –, aki nemrég ünnepelte hatvanadik születésnapját és családi étterme 50 éve őrzi a három Michelin-csillagot.

A másik Marie-Antoine Careme, a 18. században élt első sztárséf – vagy ahogy a kortársak nevezték: „A szakácsok királya, a királyok szakácsa”, hiszen valóban egyeduralkodó volt a konyhában, és valóban cároknak, uralkodóknak főzött, míg meg nem halt füstmérgezésben. Mert a korabeli alagsori konyhákban még nem ismerték az elszívóberendezést, és mi más lehetne – akár szimbolikusan is – egy szakács végzete, mint a szén-monoxid.

Sorsunk meg van írva a szakácskönyvekben, mondhatnánk tréfásan. A magyar gasztronómia egyik meghatározó alakjának, Szulló Szabinának az életében sem az volt a kérdés, hogy ezen a pályán indul-e el, legföljebb az, hogy cukrász lesz-e, vagy szakács. Aztán Szerepen (milyen szép név egy kis településnek), a nagymama konyháján eldőlt a sorsa. Balla Géza aradi borász sem tehetett mást, alkalmazkodott a történelmi tájhoz, ahol született, és az életét tette rá, hogy a ménesi borvidék visszanyerje hajdani patináját. Az év bortermelője díj most az ő személyét állította reflektorfénybe.


Februári számunkban terítékre kerül a szalonna (szalonna nélkül nincs konyhaművészet), a Pannon Gasztronómiai Akadémia munkatársaival közösen teszteltük az eceteket és verjus-ket (elvégre az ecet az élet sava), körbekóstoltuk a téli Balatont (piknik a jégen), Póta István kemencét épített nekünk (van köztük púpos, búbos, szögletes, mint a mesékben), Pintér Gábor pedig megmutatta kunsági birtokát, ahol az ügyvéd fekete lábú csirkéket tenyészt a francia Label Rouge minőségtanúsítvány szigorú előírásai szerint.

Étlapunkon ezúttal 33 fogás szerepel. A farsangi időszakra többféle fánkot sütöttünk (méghozzá elronthatatlan recept alapján), Főzőiskola rovatunkban a hal- és kagylólevesek kerültek terítékre, de találnak a menüben póréhagymalevest, kéksajtos körtét, lencsekrémet, gombás fasírtot, sörös csülköt, mákos nudlit, kesubonbont is. Ady Endre halálának 100. évfordulóján felidézzük édesanyjának azt a két receptjét, amelyet harminc évvel ezelőtt a Magyar Konyha munkatársának diktált le az Ides hajdani szomszédasszonya. Ez az almás pite és a burgonyafánk – Ady Lőrincné módra.



És most egy „szolgálati közlemény”: magazinunk ettől az évtől kezdve egységesen 985 forintba kerül (előfizetőknek 750 Ft). A prémium lapok piacán ez általánosan elfogadott összeg. „Ma az emberek – írta Oscar Wilde – tudják mindennek az árát, de semminek az értékét.”
Szakemberek szerint a mi lapunknak volt, van értéke, de nem volt ára. Most ezt korrigáltuk. Ám mivel nem szeretnénk egyetlen olvasót sem elveszíteni, a jövőben még színesebb tartalmat, több ingyenes gasztrokiadványt kínálunk majd. Ha kézbe vették a lapot, némi változást már most is észlelhettek. Egy 43 éves újság – nyolcévenként – ugyanúgy megújulhat, mint egy szépasszony. Ahogy Claudia Cardinale mondta kolléganőjéről, Gina Lollobrigidáról: „Még mindig nagyon jól néz ki, de most már tovább tart neki.”

Vinkó József, főszerkesztő

Hozzászólás a cikkhez