Menü Keresés

Lőrincz Györgynél az egerszalóki St. Andrea borászatban

Alig fogyaszt alkoholt, mégis az egyik legelismertebb egri borász, aki szerint az a bor, amelyért imádkoznak, megszentelődik. Lőrincz György 2009-ben az Év Bortermelője volt, de teológiát is végzett. Most pedig egy legenda újjászületésénél bábáskodik. Igaz, szerinte egy mai bikavérnek már nem kell annyira bikásnak lennie.

– A birtokalapítás óta, vagyis 18 éve minden címkéjükön ott a név, de Lőrincz György feleségét mégsem ismeri a borkedvelő közönség. A Columbo felesége hatásra építenek a St. Andrea borászatnál?

– Nincs ebben tudatosság, egyszerűen így alakult. A birtok életének első évében született meg negyedik gyermekünk, Ákos. Ez az időszak Andrea számára nyilván inkább a gyermeknevelésről szólt. Ekkoriban valóban elsősorban a múzsa funkciót töltötte be a borászat életében, később aztán beszállt ő is a mindennapi munkába. Jelenleg is aktív, és nem rejtegetjük, meg lehet találni…

– Ahhoz mit szólt a felesége, hogy róla nevezte el a borászatukat, ráadásul szent előtaggal?

– Röviden kifejezve: sírt. 1997-ben még az Egervinnél dolgoztam, amikor az édesapám szőlőjéből származó saját borunkat elneveztem St. Andreának. Nem mertem a saját nevemet ráírni a címkére, mert az furcsán vette volna ki magát a munkahelyemen. Az első tételünk rögtön nagyaranyat nyert az egri borversenyen, ami nagy szó volt, hiszen 340 tétel versenyzett abban az évben, és mindössze három nagyarany született. Emlékszem, egy cabernet sauvignon volt, ilyen fajtát a mai fejemmel már biztosan nem telepítenék ide, de abban az időben nagyon becsültük a világfajtákat. Az elismeréseken felbuzdulva apósom odaadta a pincéjét: ekkor hoztuk létre a cégünket St. Andrea Borház néven. Andreának az eredményhirdetés után odaadtam az oklevelet, és amikor meglátta rajta a nevét, sírni kezdett.

– Miért nem magyarosan írják a márkanevet?

– A névadás valamiféle megérzés volt a részemről, egyszerűen a bor viszonylatában tetszett nekem a szent szó. Ráadásul több külföldi bormárkát is ismertem, amelyek szent nevét viselték. Jól áll a palackon. És azért nem magyarosan írjuk – bizonyára nagyon betyár gyerek vagyok, és egoista –, mert kezdettől azt gondoltam, hogy mi a világnak termelünk bort.

– És hogy lett a kis családi borászatból mára 45 hektáros birtok?

– László István Bécsben élő magyar üzletember keresett meg azzal, hogy alapítsunk saját pincészetet. Nekem erre nem lett volna pénzem, ő viszont szívesen fektetett borba, mert bár nem értett a szőlészkedéshez, kedvelte a bort. Sokat köszönhetek tehát Istvánnak. Hatalmas törést jelentett a borászat szempontjából is, amikor mindössze három évvel az indulásunk után meghalt. Utóbb derült csak ki, hogy a befektetése részleteiről nem tájékoztatta a feleségét. Ez nagyon kemény helyzetet teremtett, mert engem az örökösei gyakorlatilag megvádoltak azzal, hogy eltüntettem a pénzt. Leginkább akkor éreztem ezt a gyanakvást, amikor Pesten hat ügyvéddel ültem szemközt, rettenetes volt. Nyugodt volt a lelkiismeretem, hiszen Istvánnal rendszeresen konzultáltunk, és mindig rendben elszámoltunk, de a halála után azt éreztem, hogy ilyen gyanakvó légkörben egyszerűen képtelen leszek dolgozni. Ahhoz, hogy valaki elviselje, hogy gyűlölik, kell egy karakter. Na, én nem ilyen vagyok, bevallom, szívesebben veszem, ha szeretnek. Andrea is látta rajtam, micsoda válságban vagyok. Közeledtünk a karácsonyhoz, és megkérdezte tőlem, milyen ajándékra vágyom. Azt válaszoltam neki, hogy a Szentírásra. El is kezdtem olvasni, még gyakorlatlanul, útkeresőként, mégis elindított. Ráadásul időközben a borászat sorsa is rendeződött, mert István örököseit két építész barátom – Bozó András és Kovács Attila – kivásárolta a cégből, úgyhogy azóta hárman vagyunk.

– Andrea adta tehát a kezébe a Bibliát, de a tavaly bemutatott, Szepsy István életéről szóló portréfilm tanúsága szerint a tokaji aszúkirálynak is nagy szerepe van az ön megtérésében. Mit látott meg Szepsyben?

– Biztosan sokan megéltek már hasonlót, hiszen ez az élet minden területére igaz: amikor egy másik ember példaként jelenik meg számunkra. Vízilabdázóként például a legelső sportolói példaképem egykori egri csapattársam, Bíró Attila volt, aki ma szintén Egerben borászkodik. Szepsy István alázata és küzdelme a csúcsminőség eléréséért senki előtt nem maradhat rejtve, ezek mellett azonban azt is láttam rajta, hogy igazi lelki életet él, vagyis van isten-kapcsolata. Őt nézve elgondolkodtam, hogyan juthatnék el olyan szintre, ahol ő van. Az elég korán kiderült számomra, hogy egymagam nem vagyok képes erre. Aztán következett életem legnehezebb éve, amikor világossá vált számomra, hogy nincs más, mint hogy Istenhez kiáltunk. Nem egyik évről a másikra lettem templomba járó ember, az későbbi felismerés volt. 2006-tól járok rendszeresen, 2007-ben pedig megkereszteltettem az egész családomat. Akkoriban még én akartam lenni az egri Szepsy István, de be kellett látnom, hogy ez itt nem működik. Egyrészt a tapasztalatunk sincs meg hozzá, másrészt a borvidékek között igenis van hierarchia, és Egerben nem lehet kizárólag csúcsborokat készíteni.

Barátság díszcsomagolásban


Bár Lőrincz György és Szepsy István barátsága régóta tart, mindig hoz újabb hajtásokat. Az egri borász Szepsynek a mádi Úrágya dűlőből származó furmintjából ültetett hat éve a Nagy-Eged-hegyi dűlő egy részére. Tavaly karácsonykor pedig közösen mutatták be az Ars Sacra borcsomagot, amelyben Szepsy 2012-es tokaji szamorodnija és a St. Andrea 2011-es Nagy-Eged-hegy Bikavére található.

– Azért önnek papírja van róla, hogy mégiscsak képes erre ez a vidék. Számtalan elismerése közül egy: a XIII. Pannon Bormustrán a 2009-es évjáratú Áldás és Hangács bikavéreket beválasztották a pannon csúcsborok közé.

– Valóban, de kizárólag elit tételekből nem lehetne fenntartani egy ekkora birtokot. Az egyik legnépszerűbb borunk az Áldás mellett az Akutyafáját, nagyon kedves vörös cuvée, de azért mégsem nevezzük bikavérnek. A név egyébként onnan ered, hogy ez a szitkozódás a legdurvább, amelyet a gyereknevelésben megengedtünk magunknak. Amikor a márkanéven gondolkoztunk Ipacs Géza grafikussal, a Bortársaság egyik vezetője, Kovács Gergő hallotta a dohogásomat, és ő mondta: Gyuri, legyen ez a bor neve.

– Az említett Bíró Attila – aki ma már a női pólóválogatott szövetségi kapitánya – tavaly a Magyar Konyhának így emlékezett vissza barátságuk kezdetére: „Egy gimnáziumba jártunk, egy csapatban játszottunk. Már akkoriban is kevés alkoholt ivott, ha mégis, főleg szakmai-tudományos megfontolásból. Én a kóstolókon a mai napig inkább megiszom a bort, míg ő kiköpi.” Tényleg nem iszik alkoholt?

– Technológiai kóstolásokat természetesen végzünk, de valóban nagyon ritkán iszunk bort otthon. Jobban érdekel a bor-étel párosítás, de magával az ivással gondjaim vannak. Most már tudom, miért ment nehezen ez fiatalon is: egy vizsgálat kimutatta, hogy a májenzimrendszerem nem szokványos. Ilyen adottságokkal nem is kívánja a szervezetem az alkoholt. Az ízekhez viszont jó érzékem van: márpedig az egri bor a házasításokról, a bikavérről szól. Ezeket a cuvée-ket szívesen kikóstolom, de a borok fogyasztását már másra bízom, és csak reménykedem benne, hogy örömet fog okozni.

– Mi teszi a bikavért?

– Amikor megalapítottuk a birtokot, természetesen egri bikavért akartunk készíteni, vagyis kitűnő helyi értékű vörös bort akartunk csinálni. Kezdetben a világfajtákkal foglalkoztunk, de 2010 körül egy burgundiai útról hazatérve lettem biztos benne, hogy nekünk nem fajtaborokat kell készítenünk, hanem házasítással kell foglalkoznunk. Ezzel a döntéssel vissza is szorítottuk a fajtaborokat. Az egri borvidékkel legtöbbször emlegetett pinot noiron kívül az egész szortimentünk házasításokból állt. A fehérboraink: Napbor, Boldogságos, Örökké, Egyetlen, Mária és Gyuri fiam Panagia bora – ez, ugye, mind az Istenszülőre utaló elnevezés. És van öt bikavérünk: Áldás, Hangács, Merengő, Nagy-Eged-hegy, Mythos.

– Azért a pinot noir mellett újabban látni St. Andrea kadarkát, chardonnay-t, sauvignon blanc-t, furmintot is. Mégis nyitottak a fajtaborok irányába?

– Eredeti elgondolásunkon a budapesti St. Andrea Wine and Gourmet Bar tavalyi megnyitása miatt változtattunk, hiszen ott az a cél, hogy a pincészetünk borai kísérjenek minden ételt. Vissza kellett nyúlnunk a fajtaborokhoz, mert az ételek ezt kívánják. A borbárban különben olyan minőséget érnek el az ételek terén, hogy mi csak igyekszünk megfelelni ennek a színvonalnak a borainkkal. Érezni, ahogy erősítenek minket. A St. Andrea borbárt már ajánlja a Michelin Guide, és a Magyar Konyha top tízbe is bekerültünk. Miközben én csak a borokkal foglalkozom, azért természetesen az étteremben is ott vagyunk az üzenetünkkel: ahogy a Nagy-Eged-hegyi dűlőben vagy a szalóki borászat bejáratánál, a pesti borbárban is van Mária-szobor. És természetesen az étteremben is törekszünk a jónak gyakorlására.

– Visszatérve a bikavérre: ezt a márkát nagyon lejáratták az 1990 előtti évtizedekben, és sokan utána is. Ön az egyike azoknak a borászoknak, akik újra rangot adtak neki. Miért nyúlt vissza ehhez az alaposan megtépázott elnevezéshez?

– Egerben nincsenek régi boraink, tehát összehasonlítási alapunk sincs, milyen lehetett annak idején az egri csúcsbor. De az biztos, hogy a bikavér mindig a pince legjobb borát jelentette, valami egyedi, szokatlan vörösbort. Ehhez persze tudni kell, hogy korábban Egerben rengeteg kadarka volt, aminek köszönhetően ezt a borvidéket leginkább a siller borok határozták meg. A bikavér ezzel szemben a nagyon jó vöröset jelentette. Aztán a világháború után, hogy a tömegeket is ki tudják elégíteni, igénytelenebb technológiákat alkalmaztak. Viszont a márka legalább fennmaradt. A súlyos örökséggel együtt is komoly érték ez, ráadásul azért van elmozdulás a jó irányba. Megszületett az eredetvédelmi szabályozás, amivel nem vagyok teljesen elégedett, de mégis fontos. Az egri bikavér mellett a tokaji aszú maradt csak fenn – most ezek megújítása zajlik. A másik fontos dolog, és ez a szekszárdi bikavéreken is látszódik, hogy most nem a bikaságon, vagyis nem a testességen van a hangsúly, hanem a gyümölcsösség, a finomság, a fűszerek és az izgalmas savak a fontosak. Nyilván akkor lennénk boldogok, ha a bikavért mindenki érett gyümölcsökből készítené, de talán ez az idő is eljön egyszer… A bikavérre is igaz: valódi előrelépés csak közösségben képzelhető el. És itt megint visszatértünk a keresztény gondolathoz, hiszen a közösségépítés rendkívül fontos hitünk szempontjából is.

– Hitével függ össze az is, hogy szakállat visel?

– Nem lustaságból nem borotválkozom. A szüret a legfontosabb időszak az évben, amikor rengeteg jó döntést kellene hozni. Ezért szüretkor és nagyböjtben a szakáll Istennek ajánlott vezeklés. Nem kényelmes viselet, Andrea is egy borbélyhoz szóló utalványt ajándékozott nekem múltkor, tehát kapok érte kritikát is, de mivel szeretem a szerzetes atyákat, megbarátkoztam ezzel a viselettel. Nyilván családapaként nekem nem szerzetesnek kell lennem, számomra más utat jelölt ki Isten. A borral kell apostolkodnom.

– Ez mit jelent?

– Az evangélium hirdetését, természetesen tapintatosan. Ahhoz már hozzászoktam, hogy bemutatom a borászatot, mesélek a történetéről és így tovább. Ugyanakkor számos olyan meghívást kapok – múltkor például egy HR-konferencián adtam elő –, ahol a borászat szakmai története másodlagos. Amikor a Szállodaszövetség éves gyűlésén beszédet kellett tartanom, vagy a Munkácsy-trilógia bemutatását bízták rám, egyértelmű volt, hogy nem az adott témához kapcsolódó szakmai előadást várnak tőlem, hiszen ezekhez a területekhez nem értek. Mégis elvállalom ezeket a feladatokat, mert így Istenről beszélhetek. Ennél azonban, azt hiszem, konkrétabb üzenettel bírnak maguk a borok. Amiket a címkékre írunk, azt értelmezhetjük profánul és szakrálisan is. A borász alaptapasztalata, hogy a végeredmény nem tőle függ. A gonosz akkor mutatkozik meg, amikor elhisszük, hogy egy jól sikerült bor a mi érdemünk.

– Mi a különbség egy jó bor és egy olyan között, amelyért imádkoztak?

– Az élmény a borivótól függ. Amiben biztos vagyok, hogy a bor megszentelődik. A mi borainkban ott van az imádság, az, hogy ezt valaki érzi-e, rajta múlik. Egy templomba be lehet menni hit nélkül is, s akkor megnéztünk egy műemléket. A borral ugyanez a helyzet, a hívő is ugyanazokat az ízeket fogja érezni, mégis többet kap, mert megérinti a bor. Vagyis élményt kap. Azt tehát nem tudhatom, ki érzékeli ezt a különbséget, az viszont biztos, hogy mi mindent megteszünk érte.


 Lukácsy György

Hozzászólás a cikkhez