Menü Keresés

Király Zoltán és Kósa István gazdasága Nagykőrösön

Hosszú ebédhez kell terítenie annak, aki végig szeretné kóstolni a világ összes paradicsomát. Pontosabban csak minden fajtájából egyet. Lehet, úgy állna fel az asztaltól, jóllakottan, hogy nem érne a sor végére. Merthogy paradicsomból sokféle akad. Egy átlagember alig néhány fajtájával találkozik élete során, aki azonban paradicsommal foglalkozik, ahogyan cikkünk két szereplője, Király Zoltán és Kósa István, nem győz betelni a kínálat sokféleségével. Nagykőrös a nevét a kőrisfáról kapta, ám ha újra kellene keresztelni a várost, a névadók elgondolkozhatnának a paradicsomon is.

Hallottak már olyat, hogy valaki munkára cserélte a munkát? Persze, ez nem ritkaság, különösen annak nem, aki bírja is, ha dolog van a ház körül, réten, üzemben, gyárban, irodában. De olyat ritkán hallani, hogy valaki azért lesz paradicsomtermelő, mert lusta a kaszáláshoz.

Pontosabban ezt sem lehet így kijelenteni, mert aki kaszált már valaha, az pontosan tudja, hogy annál tényleg sokkal emberbarátibb foglalatosságnak tűnik a paradicsomtermelés. Nem beszélve arról, hogy kaszálni csak akkor lehet, amikor van mit, paradicsomot termelni pedig több hónapos időtöltés. Kezdve az ültetéstől a palántanevelésen át a növénygondozásig és a betakarításig.

No de várjunk még azzal a szürettel, mert kezdetnek mindjárt itt áll előttünk történetünk hőse, Király Zoltán, nagykőrösi paradicsomtermelő. Alkatra nem úgy néz ki, mint aki ne bírná a kaszálást, de legszívesebben még a kezét is a szívére tenné, amikor azt mondja, hogy a rendvágás bizony nem az ő világa.

Miközben, ha szétnéz az ember Király Zoltán gazdaságában, elsőre éppen az jut eszébe: ha valahol, hát itt aztán rendet tartanak. Helye és sora van mindennek, szerszámnak és földbe kapaszkodó paradicsomnak. 

Mert úgy van ez, ha az ember beáll őstermelőnek, egy idő után szinte mindent megtanul, csupa olyan dolgot, amit addig soha nem csinált, de ezentúl egymaga is elvégzi a gazdaságban: hegeszt, vízvezetéket szerel, villamossági munkát végez, gépet javít. S aki napi szinten hajtja a rutint, az jobb is, ha rendet tart maga körül, mert a paradicsom még a hétvégéit is beosztja, nemhogy az állami ünnepeket, és a növényt különösebben az sem érdekli, ha az iskolában kiírják a táblára: VAKÁCIÓ.

Piros, kerek, húsos

Király Zoltánnál a rend azonban nagyon is rendben van. Az egykor szebb időket is megélt, ám végül öt éve bezárt nagykőrösi Sanshin gyárban dolgozott vonalvezetőként, vagyis ha valaki, hát ő tisztában van azzal, milyen végigkövetni egy munkafolyamatot.

A paradicsom ráadásul már akkor is meghatározta a mindennapjait, amikor még nem is tudta, hogy élete összekötődik ezzel a kacsos növénnyel: az apósa, Kósa István agrármérnök ugyanis már évtizedek óta paradicsommal foglalkozott. Vagyis amikor Zoltán kijött a gyárból, egyenesen a növényekhez sietett.

Munkából munkába érkezett. Aztán addig-addig taposta a fóliák földjét, míg végül neki is lett három fóliaíve, kettő összenyitva, alatta pedig már saját paradicsommal. És, ahogyan az gyakran lenni szokott, ezt a munkát már nem is cserélné semmi másra.

Hat év alatt olyannyira hozzászokott a növényekhez, hogy már azon töri a fejét, hogyan lehetne minél több fajtával próbálkozni, és az sem volna baj, ha a jövőben kicsit bővíthetné növényi kínálatát – mondjuk egy kis bébikukoricával. De egyelőre még a paradicsom a fő műsor.

S amitől igazán becsülendő Zoltán kitartása: ahogyan apósa és anyósa egyedül viszi paradicsomgazdaságát, ő is egyedül birkózik a sajátjával. Összevetésül a méreteket és a mértéket: Kósa István (és felesége) 48 éve foglalkozik paradicsommal, Király Zoltán 6 éve. Kósa István 32 fajtával dolgozik, Király Zoltán 14-gyel.

Kósa István évente 11 ezer tövet nevel, és feleségével 40 tonna paradicsomot pakol ládába, rekeszbe, Király Zoltán 2300 tőről 10 tonnát. De mindez csupán azt érzékelteti, hogy ha valaki igazából beleáll a gazdálkodásba, az idővel csúcsra járatja magát a termelésben. Különösen akkor, ha a paradicsomról van szó. Abból ugyanis akad néhány fajta a világon.

Persze, jó volna tudni, hányféle és miféle paradicsom nő szerte a világon, de annyi bizonyos, hogy amit az átlagember csak úgy ismer: paradicsom – vagyis többnyire piros, kerek, húsos és lédús –, az nagy valószínűséggel máris több fajta lehet. És az is igaz, hogy az átlagvásárlónak nem is kell feltétlenül tudnia, hogy azon kívül, amit paradicsomként megvesz a boltban, a zöldségesnél – és legyen ez, mondjuk, hét-nyolc fajta –, még akár több száz közül is választhatna, ha lenne olyan jó dolga és szerencséje, hogy egy helyen, egyetlen gigászi pulton láthatná az összest.

És bizonnyal sokan meglepődnének azon is, hogy nem csupán színre, szagra és méretre lehet osztani a paradicsomot, hanem például növekedési típusra is. Mert akad köztük például olyan, amelyik – szaknyelven szólva – determinált, vagyis három-négy virágfürt után nem nő tovább, egy másikféle csak félig determinált (karózni kell, közepes növekedésű), és van lugasparadicsom is (szinte már kisebb fa méretűre megnő). De tegye fel a kezét az, aki látott vagy hallott már olyan elvetemült alakot bármelyik átlagos városi piacon, aki így szólt volna a kofához:

Jó napot kívánok, szeretnék öt kilót gyümölcslének a félig determináltból!”

Szerencsére ennél sokkal egyszerűbb a vásárlók dolga: emberibb neveket adtak a paradicsomoknak, és aki idővel rákap egy-egy fajta ízére vagy húsára, az úgyis célirányosan veszi a bogyókat, legyen a színe piros, bordó, sárga, narancssárga, rózsaszín vagy fekete, esetleg zöld, netán fehér.

Tigris, cherry, kakaó

Kósa István például pontosan kitapasztalta már, hogy mire van igény. Mert az ember hobbiból nevelhet bármilyen fajtát, de az örömnél többre nem sokra jut vele, ha a paradicsom nem talál vevőre. Mint mondja, kedvtelésből kísérletezik jó néhány fajtával, de ami igazán bevált az évtizedek alatt, az a sokak által csak hibásan koktélnak nevezett cherry paradicsom. Mert van ugyan koktél is, de annak – ha kicsivel is – más a mérete.

Koktélparadicsom

Vagyis talán az évtizedek tapasztalata hozta úgy, de a nagykőrösi telek- és gazdaszomszédságban úgy alakult, hogy paradicsom tekintetében István viszi a „hagyományosnak” mondható vonalat, Zoltán pedig az úgynevezett fajtavariációkra mozdult rá.

Ilyen kedvelt paradicsomfajta lett például az „eper”; a „paprika”; a cherryből is akad piros, citromsárga és szuperédes; a rózsaszín; a körte, ebből is van narancssárga és piros is, utóbbi 12 százalékos cukortartalommal; a tojás alakú; a tigris vagy éppen a kakaó.

Tigrisparadicsom

Amiben azonban István és Zoltán tökéletesen egyetért: a sok-sok fajta közül a bivalyszív névre keresztelt az egyik legizgalmasabb. Ez a paradicsomfajta ugyanis nemcsak ízében és zamatában nyújt maradandó élményt, hanem látványában is emlékezetes. Ismét következzék egy kis összehasonlítás: míg a cherry paradicsom egyetlen tövén általában 12 fürt növekszik (180-200 bogyó), addig a bivalyszív egy tövéről 30 darabot szüretelnek, és darabjának súlya mintegy 200 gramm.

Hallva ezt a sokféleséget, az ember kicsit érteni kezdi annak a mondásnak a lényegét, amely szerint nem biztos, hogy ami régen volt, az annyira jó is volt. A paradicsom esetében ugyanis minden bizonnyal csakis a megszépítő messzeség miatt lehetséges, hogy azt gondoljuk: a harminc-negyven évvel ezelőtti példányok is ugyanilyen finomak voltak.

Kósa István és Király Zoltán néhány pontos mondattal képes szétrombolni ezt az illúziót. Merthogy állítják, a magyar paradicsom egykor kifejezetten pocséknak számított. Persze, mindig is voltak olyan kertészek – akár bolgárok vagy bármifélék –, akik értették a paradicsomtermesztés tudományát, és a nagyi konyhakertjében is megtermett a gondosan ápolt pirosság, de a tömegtermelésre szánt bogyókból valójában még egy lecsót sem lehetett főzni, vagy ha mégis, az olyan is volt.

Üvegházhatás

Aki ugyanis valóban paradicsommal akar foglalkozni, annak tudnia kell, hogy ezt a növényt nem lehet csak úgy elvetni, aztán hagyni nőni. A paradicsom elvadul, bokorrá, kisebb fává is kinőheti magát, ha pedig nem kerül fólia alá – legalábbis a világnak ebben a medencéjében, ahol Magyarország is elterül, a száraz és nedves kontinentális éghajlat találkozásánál –, akkor a termelőnek kisebb léptékben és minőségben kell gondolkoznia.

S ha valaki azt hinné, hogy mindez csak őstermelői rafkó vagy fifika a konkurencia megtévesztésére, István és Zoltán röviden vázolja is egy magukfajta gazdálkodó lehetőségeit a magyar paradicsompiacon.

A tételmondat pediglen így hangzik: „A magyar paradicsompiacot a magyar üvegházak határozzák meg.” Magyarról magyarra fordítva ez annyit jelent, hogy ha a nagyok betolják üvegházas termékeiket a piacra, az olyan „kicsiknek”, mint István és Zoltán, már csak akkor volna esélyük kiállni a portékájukkal, ha olyannyira ár alá mennének, ami egyáltalán nem érné meg nekik.

Zoltán éppen egy ilyen nagy üvegházas akció miatt hagyott fel az úgynevezett hagyományos paradicsommal. Annyira megviselte ugyanis a nagyok helyzeti előnye, hogy azt mondta, inkább száradjon el a paradicsom a növényen, mintsem rabszolgaként behódoljon a nagyok akaratának.

Igaz, az az évjárat legalább minőségi volt, bár a gazdáknak aligha vigasztaló a tudat, ha a paradicsom lecsónak is kiváló. Zoltán ugyanakkor ezt a hátrányt egyben előnynek is tekinti: a nagy üvegházas paradicsomgyárak ugyanis éppen a változatosságban nem tudják felvenni a versenyt a kicsikkel. Ebből ered a kicsik nagysága. Pontosabban lehetősége, és az tényleg csak a termelőkön múlik, hogy mennyire élénk a fantáziájuk, és meddig hajlandók elmenni.

Piacok
Király Zoltán és Kósa István termékeit Budapesten a Cigle Kosár árulja a XII. kerületi Hegyvidéki Termelői Piacokon, valamint a wekerlei és a budafoki piacon.

A piac, persze, ezen a szinten is nagyon fontos. És a lehetőséggel jól kell élni. István és Zoltán példája ugyanis azt mutatja, hogy ha külső segéderő nélkül dolgozik az ember, magyarán minden tőhöz maga hajol le, akkor nem marad idő a piacozásra. Ezért fontos a jó és megbízható kereskedő, aki mindig időben érkezik, és mindig a megfelelő piacra juttatja el a terméket.

Persze, lehet ezt úgy is csinálni, hogy földtől piaci asztalig rohangál az ember, de ebben az esetben valamelyik folyamat – vagy a növénygondozás, vagy az eladás – sérül, az pedig senkinek sem jó. Sem a paradicsomnak, sem a termelőnek, sem annak, aki végül asztalára teszi otthon a kosarat.

F.Tóth Benedek

Hozzászólás a cikkhez