Menü Keresés

Kárpátaljai karácsony. Vidnyánszky Attila történetei

„A karácsony nálunk bensőséges családi ünnep volt – meséli a kárpátaljai Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója. – A külvilágot a kapukon kívül rekesztettük, legalábbis megpróbáltuk, mert apámnak, aki a muzsalyi iskola igazgatója volt, be kellett járnia a falut, hogy a betlehemezőket hazazavarja. Miközben anyám, aki magyartanár volt, készítette fel őket a betlehemezésre.”

Az ünnepek legszebbike Kárpátalján is a karácsony, Jézus születése, az angyalvárás. Az ünnep a szentestével veszi kezdetét, amikor együtt vacsorázik a család. Általános Kárpátalja-szerte a gombaleves és bobájka. Beregen székelykáposztát főznek oldalassal, füstölt kolbásszal. Orosziban a szenteste fő étele a túrós karabankó, Bátyúban és Mezőkaszonyban hajdan korhelylevest is készítettek erre az estére. Técsőn szenteste kenyér helyett „fonatos kalácsot” kínálnak.

(Bobájka) 

A disznóölések mindig is lehetővé tették, hogy a karácsonyi étrend gazdag legyen. Finom húsleves párolgott az asztalon, sült hús illata áradt szerte a házban.

A karácsony elmaradhatatlan süteménye a kőttes kalács volt, a bejgli megfelelője, mákkal, dióval, túróval töltve. Aki tudta, kemencében sütötte, annak az íze, zamata összehasonlíthatatlan volt a villany- és gázsütőkben készültekével. Volt belőle bőven, jutott a csillaggal és a betlehemmel járóknak, a kántálóknak is.

Érdekes népszokás fűződött Mátyfalván a karácsonyi kántáláshoz. A kántálókat borral, fánkkal kínálták, s az elsőnek elvették a botját, amivel megverték a lányokat, hogy biztosan férjhez menjenek.

Az ünnepi ételeknél is fontosabb volt a karácsony jelképe, a felöltöztetett karácsonyfa, amely Kárpátalján kizárólagosan lucfenyő volt. A régi karácsonyfák szegényebbek voltak, mint a mai csillogó-villogók. A gyári díszek, édességek helyett almával, dióval, otthon sült édes kekszekkel ékesítették.

Vajon milyenek voltak a karácsonyok Muzsalyon, amelyet egy 1881-ben kiadott monográfia így jellemez:

Jó bort és timkövet termő riolith-hegy tövében, a Borsova folyó jobb partján a tiszaháti járásban Beregszász és Bene között fekszik ez a derék magyar falu.”

Azóta háborúk, hatalmak váltogatták itt egymást, a jó bort termő szőlőket kiirtották¸ a falu határában található aranybánya működése körül vérre menő vita zajlik, de a falu népe ma is magyarul beszél, érez és főz. Itt nőtt fel Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója, s ide húzza vissza a szíve szakadatlan.

A karácsony nálunk bensőséges, szigorúan családi ünnep volt" – meséli. 

A külvilágot, az akkoriban már szakadozó, de még létező kommunista légkört a kapukon kívül rekesztettük, legalábbis megpróbáltuk, mert apámnak, aki a nagy gyereklétszámú muzsalyi iskola igazgatója volt, mint állami alkalmazottnak kötelezően be kellett járnia a falut, hogy a betlehemezőket hazazavarja. Miközben őket anyám, aki magyartanár volt, készítette fel a betlehemezésre. Ő kezdte először gyűjteni és feleleveníteni a beregi betlehemes szokásokat. Volt, hogy karácsony éjszakáján öt-hat kántáló csoport is járta a falu utcáit. Anyám mint drámapedagógus gyerekszínházat is működtetett Muzsalyon, a Beregszászi Színház színészeinek háromnegyede az ő keze alatt nőtt fel.

Nyugodtan állíthatom, hogy a beregszászi színjátszás bölcsőjét édesanyám ringatta. Pedig a Vidnyánszky család csak »bekerült« volt Muzsalyon – azokat nevezik így errefelé, akiknek még nincs halottjuk a helyi temetőben. Hogy hogyan kerültek ide, annak szívszorítóan kalandos története van.

Anyám a szomszédos Benéből származik, de az apja gyimesbükki volt, akit Trianon után Szombathelyre helyeztek, a visszacsatolás után pedig a kárpátaljai Váriba. Innen a gulágra vezetett az útja, és négy év láger után hazatérve azonnal magyar útlevélért folyamodott a családjával. Tíz évet vártak rá, s csak az indulás előtt derült ki, hogy lányukat, Évát, az én anyámat már itt marasztalja a szerelem.

Apám már akkor Muzsalyon tanított, az ő családja ungvári, s velük sem bánt kesztyűs kézzel a történelem. Nagyapja megjárta a Don-kanyart, nagyanyja hat gyereket nevelt fel nehéz körülmények között. Szóval a szüleim Muzsalyon kezdtek közös életet, s közben, emlékszem, sírós telefonbeszélgetésekkel próbálták tartani a kapcsolatot a magyarországiakkal. Ha csomag érkezett tőlük, kalákában mentünk érte a postára, s órákat vártunk, míg megkaptuk.

A mi kárpátaljai konyhánk ízig-vérig magyaros volt. Nagy gőzölgő húslevesek – a tésztát otthon gyúrták hozzá –, rántott húsok, pecsenyék idéződnek fel az emlékezetemben. És hatalmas disznótoros lakomák. Mert mindenki tartott disznót. A húsok, kolbászok, hurkák adták a téli étkezések gerincét. És néha volt bélszín is, egy hentes apuka hálájának kifejezéseképpen, akinek mind az öt gyermekét apám tanította.

(Dobronyi véres-májas hurka)

Nagyon szerettem a kocsonyát és a szilvalekváros gombócot, amely, ahogy mi mondtuk, »párán főtt«, azaz gőzön készült, nem vízben főzték ki. Diós cukorba forgatva ettük kipukkadásig. Természetesen a szilvalekvárt otthon főztük, mint ahogyan magunk szedtük a gombát is a falu közeli erdőkben. Mindannyian értettünk hozzá, kosárszámra vittük haza, és a konyhaasztalon válogattuk szét. Apám pörköltnek elkészítve szerette, én a levesért rajongtam.

Tudom, hogy a szárított erdei gombából készült levesnek a legtöbb kárpátaljai családnál főszerep jut karácsonyeste. Felaprított savanyú káposztával együtt főzik puhára, pirospaprikás rántással sűrítik, és sok füstölt kolbászt karikáznak bele. Az erdei gomba erős, párolgó illata betölti a házat. Vagy húsz év telt el az életemből úgy, hogy nem gombásztam, de a nyáron hazamentem a fiaimmal, és igyekeztünk bepótolni. Ilyenkor mindig nagy nosztalgiát érzek az ifjúkori életem iránt.

(Gombás, füstölt húsos töltött káposzta)

A mi karácsonyi asztalunkra azonban minden étel a hagyományos magyar szokásoknak megfelelően került fel: volt hal – ponty egészben, vajban sütve –, kaszinótojás, krumplisaláta, bejgli és fantasztikus zserbó. Mindig sok édesség készült, mert apám nagyon édesszájú volt. A korai estebédet a gyertyagyújtás követte, majd tíz óra felé egy plusz vacsora, mert az élményektől akkorra már ismét megéhezett a csapat.

A további ünnepnapokon a húsok domináltak, a pecsenyék, a disznótoros és a töltött káposzta. Anyám töltött káposztájánál nem ismerek jobbat a földön. Máig minden családi alkalomra ő főzi meg, a menyek még gondolatban sem próbálkoznak meg az elkészítésével.

A legfontosabb, hogy a tölteléket édeskáposzta-levelekbe göngyöli. Klasszikus módon fűszerezi, és lassan főzi. Töltött káposztájának minőségét a jófajta hús határozza meg. Én legtöbbször már a fazékból kikönyörgöm a részem, azt szeretem, ha a káposztalevél még kissé ropog a fogam alatt. Apám viszont megvárja, amíg teljesen puhára fő, szerinte úgy az igazi. Napokig lehet rájárni, és soha nem lehet megunni.

A hús minőségére a mai napig sokat adunk. Feleségem felvidéki, az Alacsony-Tátra egy 300 lelkes kis falujából származik. Az ő családja gazdálkodó, sok mindent, többek között húst is gyakran kapunk tőlük, tudjuk, mi a jó, és megbecsüljük. Nem véletlen, hogy mind a ketten a nyugodt, vidéki életre vágyunk, abban nőttünk fel, abban érezzük otthon magunkat. Elképzelhető, hogy az életünk egyszer Kárpátalján, a muzsalyi családi házban folytatódik.”

Pákozdi Judit

Hozzászólás a cikkhez