Menü Keresés

Ember szíve vigasztalója: a citromfű

Sokféle hasznos füvet ismer az emberiség története, közte az európai kultúra is; ezekről beszélnek a legelső füveskönyvek az antikvitástól vagy a kora középkortól, a kolostorkertek ágyásai mellől. Mert fűben, fában van a gyógyászat és a konyhai ezerarcúság esélye: ezt rögzítik a legelső névvel megjelent herbáriumok is. A csábító illatú citromfüvet a konyhában is használták mint mártások és saláták fontos fűszerét. Manapság baromfihoz, sertéshúshoz ízjavítóként is szorgalmazzuk; ahogyan gyümölcssalátákhoz, levesben, zselében és likőrökben is egészen kiváló.

A csábító nevű évelő, a citromfű (Melissa officinalis) sokfelé és sok néven ismert. Méhfű, anyaméhfű, igaznádrafű (’nádra’: anyaméh), méreg nyomó fű, citromszagú mézfű, macskaméz, mézfű, mézelke, mézgánts. A Diószegi–Fazekas-féle Füvészkönyvben (1807) Tzitromszagú Melissaként szerepel.

Eredeti hazája Dél-Európa és Elő-Ázsia; a görögök, a rómaiak és az arabok is nagyra tartották, mert mint csábító méhlegelőt, mindenütt reggeltől estig izgatottan keresik és szeretik a méhek. Innét származik tudományos neve is: a melissa, melitta görög szóként méhet jelent.

Mondai története szerint Melissus krétai király leányát hívták Melissának, aki a görög mitológia szerint testvérével, Amaltheával együtt a csecsemő Zeuszt táplálta. És Melissa „találta fel” a mézgyűjtés módját is, s azt regélték róla, hogy ő maga méhhé változva örökítette át saját nevét s így a méh neve is ’melissa’ lett.

De nemcsak csábító illatú virágát, hanem az egész növényt szeretik a méhek: a befogó méhkas citromfüves használatát nálunk Vergilius Georgiconja nyomán Lippay (1664) említi először, minthogy magának a méh anyának (méhkirálynő) is a méhfűre emlékeztető természetes illata van.

Ha evel a’ fűvel megkeni ember a’ Méh-kast, ki nem repülnek a’ méhek: és ha bé akarja szállítani, bé-mennek”

írja Lippay. 

Csapó József 1775-ös füveskönyvében: „a méhek annyira szeretik, hogy ha a kast megkenik vele, abból soha ki nem szöknek”. S valóban – a Melissa officinalis mézelő, apró, sárga virágait, mint egészen önálló méhlegelőt, feltűnő rendszerességgel és gyakorisággal járják a méhek.  

Különös érdekessége, hogy a Melissa officinalis a növényszimbolikában az utánzásra való hajlamot is jelenti; utalva rá, hogy az évelő citromfűnek (méhfűnek) olyan karakterű illatvilága van, amely rendkívül hasonlatos a tőle botanikailag nagyon is távol eső valódi citrom illatához. 

A Magyar-középhegységben és a Dunántúl délkeleti részén, erdős, sziklás cserjés helyeken szórványosan terem – sok helyütt kertekben művelik.  A citromfű (méhfű) a középkori kolostorkertek kedvelt növénye; Paracelsus szerint a földön termő összes növény közül a melissa a legjobb orvossága a szívnek. 

És azt is állította, hogy sikerült egy olyan extraktumot is elkészíteni eme fűből, amely a vénasszonyokat is megfiatalította…

Az első magyar füveskönyvben, Melius Juhász Péter 1578-as Herbáriumában is úgy említi belső hasznai közt, hogy

a Melancholiát, bánatot kiűzi az szűből”. „Elmének gyengeségét erössíti ez fű”

fokozza tovább Csapó is az ő Új füves és virágos magyar kertjében.

Lippaynál így áll:

A’ Melissa, hatalmasképpen megerősíti és vigasztallya embernek szívét: főképpen, mikor az étszakai szorongatások, álmában reá jőnek. A’ bánatot, és melancholiát elűzi: ha fejér borba megfőzik, és ennyihány nap isznak belőle. Mellyét is igen tisztíttya embernek.”

És még számos orvosi hasznát említik a régi füveskönyvek; a gyógyszerészetben a citromfűlevélből készül a melissa-szesz (Spiritus aromaticus). És főztjét mint nyugtatószert a szívidegességnél, álmatlanságnál, búskomorságnál, a terhes asszonyok hányásánál alkalmazzák régóta.  

Mint görcsoldó szert ajánlják hólyag- és méhgörcsöknél. Az epekiválasztást is fokozza. Leveléből készült teája egyébként szívesen használt háziszer; az említett gyomorbaj, ideges szívdobogás, hányási inger és rendellenes női bajok ellen, alkoholos kivonataként a fej-, fülés fogfájások ellen. 

Gyűjtendő levele és a virágzó növény föld feletti része – a növény levelét virágzás előtt kell szedni. Frissen kellemes, citromra emlékeztető fűszeres illata elillan, ha gondatlanul szárítják és rossz helyen őrzik (jól zárható edényekben kell tárolni). A száraz anyagot zsákokban vagy bálákban tárolják – kb. 5 kg nyers levél ad 1 kg szárazat.

A csábító illatú citromfüvet a konyhában is használták mint mártások és saláták fontos fűszerét, akár a rozmaringot, mentát vagy más illatos növényt.

A 19. századi szakácsné, Szalay Alix a fűszereszencia készítésénél a régiek följegyzéseit hasznosítja – minden savanyú levesbe, mártásba és egyéb ételbe néhány cseppet vagy néhány kanállal tettek a régi háziasszonyok.

A régi fűszereszencia:

Végy kálmosgyökeret, gyömbért, bazalikumot, citromfüvet, démutkát, pimpinellát [ánizs], tárkonyt, édes kömény levelét, zeller-, petrezselyem-, kereknádrafű- és kaporlevelet, bertrámfű [cickafark] zöldjét s póréhagymát, dörzsöld le egy narancsnak és citromnak a héját néhány darab cukorral, tedd egy lábasba a finomra vagdalt fűszernövényekkel együtt, csavard rá két citromnak a levét, önts hozzá kevés borecetet és annyi vizet, hogy a vagdalékot ellepje, tégy rá jól záródó fedőt, és lassú tűznél párold jó fél óráig, mely idő alatt fővésben kell lennie; fél óra múlva vedd el a tűztől s a levét préseld át egy tiszta ruhán, töltsd üvegbe és azonnal kösd le hólyaggal.” 

Manapság markáns íz- és illatvilágának használatát az említett saláták és mártások mellett még majonézben, savanyúkáposztában, páclevekben, baromfihoz, sertéshúshoz ízjavítóként is szorgalmazzuk; ahogyan gyümölcssalátákhoz, levesben, zselében és likőrökben is egészen kiváló.

Ambrus Lajos

Hozzászólás a cikkhez