Menü Keresés

Funky fánkok farsangja

Mondják: fánkot sütni bárki tud. Ez igaz. De annak a "bárkinek" pontosan el kell találnia az arányokat, ideális állagú tésztát kell dagasztania, és azt éppen megfelelő ideig pihentetnie. S nincs is más hátra, mint a megfelelő hőfokú olajban a megfelelő ideig sütni. Elfogyasztani aztán már tényleg pofonegyszerű! Farsang idején, vagy bármikor.

A fánk történetének ismertetését jóval a Krisztus előtti időkben kell kezdeni. Bár akkori ízét nem kóstolhatjuk, illatát nem érezhetjük, a történelem azonban tárgyakban, képekben, szobrokban, írásos emlékekben mégis biztosít bennünket, hogy ez a "műfaj" (olajban kisütött finom édes - vagy sós - csemege) bizony létezett.

A "fánk" sütésének legrégebbi tárgyi emléke II. Ramszesz fáraó (Kr. e. 1290-1224) sírjának domborművén látható. De a Biblia földjén is ismerték ezt a tésztaételt, még ha nyilvánvalóan nem is ugyanaz volt a recept. Nem csak hogy ismerték, de egy valóságos csoda tette igazi hagyománnyá a Hanuka-ünnep alatti készítését és fogyasztását. Igaz, itt nem a tészta, hanem az olaj a hagyomány alapja.

A megszálló szeleukidák elleni - Júda Makkabi által vezetett - felkelés a zsidó nép fényes győzelmével végződött, ezt követően kerülhetett sor a megszentségtelenített Templom megtisztítására. Ehhez nyolc napig kellett volna az olajmécseseknek világítaniuk, de a rendelkezésre álló mennyiség mindössze egy napra volt elegendő. És mégis világítottak a lámpák, nyolc teljes napon át! (Kr. e. 163.) Izrael népe erre a csodára emlékezik a mai napig az olajban sütött Hanuka-fánkok fogyasztásával.

A fánk Európában jóval később jelent meg, s két legenda is fűződik az elterjedéséhez, illetve népszerűvé válásához. A franciák örömmel sajátítanák ki, de az osztrákok is előállnak a maguk - szerintük - hihető változatával.

A franciák - mint annyi más jót és rosszat - a "gonosz" osztrák nőnek, a "kalácsos" Marie-Antoinette-nek (aki méltán érdemelte ki alattvalóitól a beszédes Mademe Déficit gúnynevet is) tulajdonítják ennek az édességnek a népszerűvé válását. A történet szerint egy bolondos karneváli éjszakán a kalandos természetű királyné megszökött az udvari álarcosbálból, és álöltözékben elvegyült a Párizs utcáin kavargó néptömegben. Az út szélén álló mézeskalácsos kofától elvett egy fánkot, ami annyira ízlett neki, hogy az egész kosár tartalmát megvásároltatta kísérőjével.

Az ünnep elmúltával aztán a palotába hívatta a mézeskalácsos mestert, és a "know how" szabad értelmezésével a királyi cukrásznak adta át a gyártási titkot. Igaz, cukrásza finomított a "terméken", tovább gazdagítva a paraszti csemegét, hogy a királyi lakomák igazán méltó koronája lehessen. (Receptje beignets néven vált híressé.)

Az osztrák legenda is az "alsóbb" néposztály csemegéjeként tartja számon ezt a tésztaféleséget. Bécs belvárosának egyik igen kedvelt kenyérboltja volt Krapfen pékmester sütödéje, amit dolgos özvegye férjének halála után is mindenki megelégedésére üzemeltetett. Egyszer azonban nem készült el a kenyér a szokott időben, és ezt egyre nagyobb zúgolódással fogadta az éhes vásárlóközönség. Mire a jó asszonyság elveszítette türelmét, s a leghangosabban méltatlankodó vevője fejéhez akart vágni egy darabka nyers kenyértésztát.

Ekkor lépett közbe a Sors - a dobás célt tévesztett, és a tészta a tűzhelyen levő, forró zsírt rotyogtató lábosban kötött ki... Így sült meg az első, aranybarna "bécsi" fánk. Aki nem hiszi, járjon utána! Az azonban tény, hogy a bécsiek fánkját azóta is Krapfennek nevezik.

Az egyre népszerűbbé vált fánkot igazából egyetlen nemzet sem sajátíthatja ki magának, hiszen olaszhonban éppen olyan kedvelt, mint spanyolföldön, vagy akár a messzi Amerikában. Hiába különböznek a nevek, a lényeget tekintve ugyanarról van szó: churros, lukumadesz, Berliner, fritelle, lokma, tulomba, pampushky, zeppola, mallasadas, donut... Csak olasz nyelvterületen (tájegységenként) legalább harmincféleképpen lehet kérni! (Ízlelni már sokkal egyszerűbb. Bonissimo!)

Természetesen mi, magyarok sem maradhatunk ki semmi jóból! A mi gasztronómiai fánkon is gazdagon megterem a fánk. Gazdagon idézhetnénk Künstlerné Virág Éva cikkéből (Magyar Nemzeti Levéltár honlapja; 2015.02.11.), ha hajdani jó magyar uraink farsangi és fánkpusztító élményeit szeretnénk elősorolni. Mert bizony farsang idején eszik-iszik-mulat, és nem csak a magyar, hanem minden kultúrnép - olykor bizony a kulturáltság hagyományaira is fittyet hányva.

Fánkreceptekkel (is) egész könyvet lehetne megtölteni. Már csak azért is, mert a fánk olyan gyűjtőfogalom, amibe sok minden belefér. Bizony, még az Ischler is! Hiszen nem kisebb "gasztroangyal" nevezi ezt Ischli fánknak, mint a híres színésznő, Vizvári Mariska - ezer receptet tartalmazó könyvében. És persze azt sem hihetjük, hogy minden fánkrecept pikk-pakk elkészíthető.

Mi most a klasszikus farsangi (szalagos) fánk receptjét adjuk meg:

Hozzávalók:

  • 50 dkg finomliszt,
  • 20 g élesztő,
  • 50 g porcukor,
  • 50 g vaj,
  • 2 db tojássárgája,
  • 1/2 deci rum,
  • 2,5 dl tej
  • 1 csipetnyi
  • olaj
  • sárgabarack lekvár


Elkészítése:
A tejet meglangyosítjuk, 1 dl cukros tejben elkeverjük az élesztőt, és felfuttatjuk. A lisztet tálba szitáljuk. A maradék langyos tejben elkeverjük a maradék porcukrot, 1 csipet sót és a tojássárgájákat, majd az élesztővel összekevert liszthez adjuk, és fakanállal összedolgozzuk. 2-3 részletben beledagasztjuk a vajat/margarint, végül a rumot (míg egészen lágy tésztát nem kapunk!), letakarjuk, és meleg helyen a kétszeresére kelesztjük (30 perc). Lisztezett munkalapon átgyúrjuk a tésztát, lisztes tenyérrel ellapogatjuk-kihuzigáljuk, és 6-8 cm átmérőjű, lisztbe mártogatott szaggatóval kiszúrjuk. A korongokat 5 cm távolságra, lisztezett tálcára vagy deszkára rakosgatjuk, tetejüket vékonyan megkenjük olajjal (hogy meg ne kérgesedjenek), majd előbb folpackkal, aztán konyharuhával lazán letakarjuk, és ismét a kétszeresére kelesztjük. Egy lábasba 2-3 ujjnyi olajat öntünk és felmelegítjük. Fontos, hogy ne legyen túl forró, mert akkor túl hamar megpirul benne a fánk külseje, miközben félő, hogy a közepe félig nyers marad. Hüvelykujjal benyomjuk a tésztakorongok közepét, és azzal a felükkel tesszük az olajba, ami felül volt, de egyszerre nem túl sokat! Lefedjük a lábast, ugyanis ettől lesznek "szalagosak". Néhány  perc után  megfordítjuk, és fedő nélkül aranybarnára sütjük őket. Leitatjuk róluk a felesleges olajat, tálra rendezzük,  és forrón tálaljuk. Sárgabaracklekvárt kínálunk mellé.

Kocsis Regina

Hozzászólás a cikkhez